A 2006-os év rengeteg új ízt, élményt, ajándékot hozott a zenei életben. Ezek egyike a Megasztárban feltűnt, Magyarországon (még) szokatlan hangzásvilágot kedvelő Kontor Tamás. Nemrég megjelent első albuma, a Rengeteg év kapcsán kérdeztük őt.

A Megasztárral ismert és szeretett meg téged a közönség. Hogyan kezdődött ez a történet?

Természetesen nem úgy megy el egy ilyen versenyre - vagy bármilyen versenyre - az ember, hogy na, majd én megnyerem, de ha kihullik a legelején, akkor nem sokat ér az egész. Én úgy indultam neki a Megasztárnak, hogy volt egy búcsúdal-ötletem. Ami azt jelenti, hogy született egy rockos dal, kicsit keserédes, de inkább vidámabb, biztatóbb hangvétellel. Eddig ugye, az volt a hangulat, hogy a versenyzők egy közös sírásban eltemetik a zongorát. Próbáltam elképzelni a helyzetet, azt, hogy számodra akkor és ott „vége a dalnak", ami biztos borzasztó, de úgy gondolom, hogy sokkal inkább egy biztató dalra van szüksége ilyenkor a távozónak. Arra, hogy a társai közösen énekeljék el neki azt, hogy nemhogy nem dőlt össze a világ, hanem csak most kezdődik - hiszen konkrétan más el sem jutott idáig. Ezt a dalt bevittem tehát a televíziós társaságnak. Meghallgatta Novák Péter, meghallgatta a főszerkesztő, és nagyon tetszett nekik. Hetekig ment a huzavona, hogy mi legyen ezzel a dallal, mert nagyon passzol a Csillagdalhoz is, amit a búcsúdalom megírásakor egyébként még nem hallottam. A véletlen folytán alakult így, hogy abszolút klappolt volna - nyitószám a Csillagdal, a záró snittekben pedig ez a dal, amelyben, úgy érzem, sikerült kifejezni mindazt a tiszteletet és elismerést, amit a távozó megérdemel, kiérdemelt. Végül a televíziós társaság úgy döntött, hogy a búcsú egy olyan dramaturgiai pillanat, hogy azt zongorával kell kísérni, kifejezni - akkor pedig legyen szomorú, legyen lassú. Arra kértek hát, írjak egy másik számot. Másnap bevittem a dalt, ami ugyanaz a darab volt, csak fél tempóval és zongorával, a gitárokat elfelejtve. Nagyon tetszett nekik, azt mondták, hogy na, ez az, ezt kerestük. Ezt fogadták el végül. Annak idején az volt a köztudatban, hogy együtt írtuk ezt a dalt. Nem éreztem volna szépnek, ha kiállok, hogy „Én írtam!". A szöveg is úgy alakult, hogy a fejemben megvolt pár sor, meg az, hogy miről szóljon nagyjából. Nekiültünk még a döntők előtt, ahol tulajdonképpen ott volt mindenki, de érdemlegesen hárman írtuk a szöveget, Eszti, Feri és én (Szabó Eszter és Varga Ferenc - a szerk.). Nem éreztem volna szépnek, ha akkor elmondjuk az igazságot, nem akartam, hogy emiatt legyek esetleg előnyben. Így volt tiszta, hogy csak a végén árultam el, hogy a dal az enyém, a dalszöveget pedig hárman írtuk. A Rengeteg évre az eredeti verzió került fel, az igazi szerzők feltüntetésével. Füstölnek a gitárok!

Nehéz volt összehozni az első lemezt?

Nekem annyi előnyöm volt, hogy a Roy és Ádám-vonalon korábban már stúdióztunk. Ez abszolút az ő jóindulatukon múlott - azt mondták, hogy „figyelj, úgyis itt van a stúdió, felveszünk egy pár számot egy szál gitárral, és akkor cd-n tudod vinni helyekre", lehet „házalni" vele. A lényeg, hogy felvettünk pár számot, akkor már megszületett egy saját szám, angolul. Mivel ezek a felvételek nagyon jól sikerültek, ezért meg tudtunk tartani belőle elég sok anyagot, és így már félkész volt a lemez, mire megkaptam a lemezszerződést. Előre dolgoztunk tehát. Rengeteg időt és energiát fektettünk bele, hogy tényleg tökéletes legyen, érjen be. Hiszen nekem később is, tíz év múlva is vállalnom kell ezeket a dalokat a szakma, a közönség és önmagam előtt is, és tíz év múlva is el kell majd játszanom színpadon, ha kérik. Valamint mindenképpen az első lemez a legfontosabb, mert az dönti el, hogy a másodikat vagy a harmadikat meg fogják-e venni, vagy nem. A lemezen szinte mindent én csináltam. Kivétel például az, hogy hívtam szájharmonikást, és vannak duettek is rajta. Royjal, Ádámmal, és természetesen Esztivel. Az Esztivel közös dalunkat én írtam meg, az én szövegrészemet is, az ő saját szövegrészét pedig ő írta. Ez a dal egy sétáról szól - semmi extra, egy olyan tavaszi nap, amikor az első olyan jó idő van, hogy az embernek kedve támad sétálni, anélkül, hogy az fárasztóvá válna. Az ilyen sétának van egy sajátságos tempója, amit sikerült elkapni - dinamikus, magával sodró, de azért még nyugodt is. Ádámmal természetesen egy óriás gitárpárbaj is felkerült a lemezre. Semmi oktató szándék nincsen benne, de a végén azért eldurran mindkét gitár. Mindig én kezdem a kört, és ő válaszol rá. A legvégső nagy szólót úgy írtam meg, hogy éjszakák voltak benne, nagyon büszkén vállalom, mert nagyon jól sikerült. Elégedett voltam vele, és azt hittem, hogy jól feldobtam a labdát. Erre Ádám válaszolt rá, másnap megmutatta az ő szólóját, ami olyan volt, hogy tanítani kéne minden gitárosnak, szóval félelmetes. Két számot Ádám írt, kettőt Roy, egy pedig feldolgozás - a Time after time, ami karácsonykor volt a versenydalom. Nagyon szeretem ezt a dalt. Ez lett a címadó dal is - Rengeteg év. Ezeket leszámítva aztán tényleg minden mást én csináltam. Zene, gitár, dob, billentyű. A szöveget is én írtam (kevés segítségtől eltekintve), pedig rengeteg szövegíró haptákban állt, pályázatot is kiírtunk, de végül én írtam meg mindent. Nem kell nagy megfejtéseket várni, de jók lettek. Így valóban olyan lett, mint szerettem volna.

Már a Megasztárban is észre lehetett venni, hogy a te világod a country. A lemez is ilyen lesz?

A lemez feelingje counrys-rockos. Azt hiszem, már a döntőkben is kiderült, hogy engem ez a vonal vonz leginkább. A country egy kicsit elkavarodott itthon, a közönség leginkább a 100 Folk Celsius zenéjéből ismerhette meg ezt a műfajt, de nem kell megijedni, a Rengeteg év nem erről szól. Mindezzel nem akarom megbántani a 100 Folk Celsiust, hiszen nagyon nagy tisztelőjük vagyok. Amikor a hangszerboltban dolgoztam, rengeteget bejártak hozzám, beszélgettünk, meséltek az amerikai élményeikről, jóban voltunk. Tisztelem a munkásságukat, de a Rengeteg év teljesen más. Vidám, rockos, tehát nem kell megijedni attól, hogy country.

Azelőtt kocsmazenélésből éltél. Kemény lehetett.

Igen, jó tizenkét évig. Kőkemény volt, de hiányzik és hiányozni is fog. Most ha valaki bejön valahová, ahol én zenélek, az ismer, és ezért nem fog utálkozni, fújolni, hanem rögtön elfogad. Régen nem volt minden esetben így, meg kellett dolgozni azért, hogy elfogadjanak. Az, aki bejött, először talán fikázott, de aztán megszerette a zenémet. Volt olyan, hogy késsel kértek tőlem nótát, szóval sok durva helyzet adódott, de sikerült mindent megoldani. Erre nagyon büszke vagyok.

Kivételesen szépen beszélsz angolul. Hogyan tettél szert erre a tudásra?

Az iskolában meg lehet tanulni a nyelvtant, de a beszédkészséget csakis nyelvi környezetben lehet fejleszteni. Én muzsikáltam egy Lelkes Állatok nevű zenekarban - a név a Károli-Bibliából származik, akkoriban azt gondoltuk, hogy nagyon rockos, jól hangzik, maradhat. Egy közeli missziós alapítványhoz sok amerikai érkezett, ezek egyike volt az együttes énekese. Folyamatosan együtt lógtunk, ő magyarul beszélt, én angolul, így tanultam meg igazán a nyelvet. Fontos az angol, hogy megértsem a szöveget. Hiszen ha nem tudok azonosulni a dal mondanivalójával, ha nem hiszek benne, akkor nem tudom hitelesen előadni - úgy pedig nem is fogom játszani, hiszen nincs értelme. Mint ahogy minden dalhoz adott hangulat is kell - nem úgy megy, hogy bemegyek a stúdióba, és ledarálom a számokat. Van olyan dal, amihez például az kell, hogy gyertyafényben megigyak pár pohár bort. Nem lehet máshogy, ha valóban jól akarom csinálni. Hogy ne legyen hamis.

Mészáros Ágnes
creativemagazin.hu